2014. szeptember 06. írta: A FutballKutató

Képriport ---> Londoni küldetésem margójára

Egy rendhagyó bejegyzéssel folytatom kutatásaim és utazásaim sorát, mégpedig azért, mert ezúttal a glóbuszon történő kalandozásaim következő helyszínére nem képzeletben érkeztem, hanem nagyon is a valóságban, ugyanis aktuális jegyzetem témája személyes élményeken alapszik, amelyeket a 2012/13-ban élhettem át Anglia fővárosában, Londonban. De akár nevezhetjük a futball fővárosának is, hiszen a 2014/15-ös bajnoki szezon kezdetén nem kevesebb, mint 13 profi és több mint 80 amatőr klubnak ad otthont a város, nem beszélve a nemzet stadionjáról, a Wembleyről. Szinte kivétel nélkül felkerestem valamennyi említésre méltó arénát és csapatot, sőt az egyik tőszomszédságában éltem. Az alig egy év alatt volt szerencsém kiélezett BL-csatát átélni, de egészen az ötödosztályban is ellátogattam. Ezúttal valós londoni tartózkodásom állomásait, valamint izgalmas, érzelmes tapasztalatait gyűjtöttem egy terjedelmes csokorba, gazdag képvilággal illusztrálva.

Munkának indult és kaland lett belőle, de előbbire nem is fecsérelnék egyetlen szót sem, hiszen utóbbi hatása annál jelentősebb. A futball megszállottjaként már az első angol földön megtett lépések közben a hangulatos stadionok jártak a fejemben és szerencsémre a korábban lefoglalt szállásom éppen a nagy múltú, ősi grund mellett volt található, ugyanis nem más tornyosult a szobám ablaka előtt, mint a Boleyn Ground, a West Ham United stadionja. Az East Hamben eltöltött majd 10 hónap meg is tette hatását, mivel akarva-akaratlanul is egy kicsit ”kalapácsos” lettem. Az első fotók és szurkolói élmények is ide kötnek. Történt ugyanis, hogy egy átdolgozott, kemény nap után az emeletes-piros busz nem ment el a kívánt megállóig, korábban megállt. Hogy mitől? Az ünneplő kalapácsos-tábor lestoppolta azt, az emberek négykézláb vonatoztak az úton, labdákat rugdostak a levegőbe, mindezt az aréna melletti kereszteződésben, az 1966-os VB angol legendáinak állított szobra előtt. A West Ham éppen ekkor jutott fel újra a Premier Leaguebe és a boldogságnak én is részese lehettem.

Saját videó

A csapat drukkerei egyébként kiköpött angolok, annak ellenére, hogy az upton parki létesítmény az egyik, zömében már bevándorlók által lakott negyedben terül el. Mondanom sem kell, a meccsnapok kivételével, kis túlzással gyakran csak én voltam az egyedüli fehér ember a környéken, ám amikor felcsendült a ”Forever Blowing Bubbles”, teljesen megváltozott az utca képe, a kocsmák megteltek, mindenki a meccsre volt kíváncsi. A magas jegyárak miatt sajnos legtöbbször csak a stadion mellett követtem az eseményeket, de maga a tudat is nagyszerű volt, hogy ott lehetek, azon a helyen, amelyet éveken át csak a TV-ben bámultam sóvárogva.

A mindig tömött ”The Boleyn” volt a legközelebbi kocsma innen, amelyikhez hasonlót vertek szét jó pár éve az ősi ellenség Milwall drukkerei, akiket szintén nem hagyhattam ki körutam során. Nem is kellett sokat utaznom, csupán másfél órát, ami ott tényleg nem számít jelentősnek, de a látvány megérte a fáradozásaimat. Annak ellenére, hogy nem a legmodernebb a ”The Den”, mégis hibátlan az állapota. Be is merészkedtem a színfalak mögé, ám egy óvatlan pillanatban az egyik ott dolgozó munkás elkapott és angolos finomsággal kitessékelt, mondván mit keresek én a ”szent gyep” közelében. Nagyon sajnáltam, hogy nem készíthettem a belső részről is felejthetetlen fotókat, de a locsoló-berendezés vízpermetében előtűnő szivárvány, háttérben a kék lelátóval csak ösztökélt, hogy folytassam utam és fedezzem fel a többi csodás pályát is.

Mindegyiknek más a hangulatvilága, külön stílust képvisel, egyik sem hasonlít a másikra és lehetne róluk hosszú órákon át mesélni, akár csak az északi White Hart Laneről, amelynek még csak a közelébe is alig értem, de maga a város érezhetően megváltozott. Fekete ruhás, kalapos, zsidó emberek tűntek fel az utakon egyre sűrűbben, a táj kicsit iparibb környezetű lett, de végül megjelent a Tottenham erődítménye. És valóban egy erődítményről van szó, egy zárt katlan, ahol nem lehet az utcáról nézni a meccseket. Az igazán döbbenetes látvány azonban nem messze innen, Arsenalban fogadott, no nem az ultramodern szentélyükre gondolok, hanem az ettől 5 perc gyaloglásra lévő Highburyre, amely a 90-es évek angol összefoglalóiban annyira magával ragadott. A külső falak, a színek a régiek, szinte korábbi mivoltukban megmaradtak, azonban bent ért az igazán váratlan dolog. Eltűnt a pálya, eltűnt a híres óra és a lelátók helyén már csak iroda és szoba ablakok néztek rám. Szomorú, ugyanakkor felemelő érzés volt, a történelem egy pillanatra magába szippantott és szinte megjelent előttem ahogy Ian Wright, Dennis Bergkamp vagy Thierry Henry kitömi az ellenfelek hálóit, viszont a gólok és az éljenző tömeg helyett már csak dísznövények, mini vízesések és persze én álltam. Bár csak szuperlatívuszokban szólhatok az Emiratesről is, hiszen azt is körbejártam, megvizsgáltam, de szívemhez mindig is elődje lesz közelebb.

Íme, a Highbury belülről

Gondolom eddig már mindenkinek kiderülhetett, hogy egyszerűen lenyűgöznek az ottani stadionok, de nem csak azok, hiszen ehhez szerves környezetük is hozzátartozik, mint például az épületek és az egész utcakép. Felkerestem a Crystal Palace, a Charlton és a Fulham otthonát is, amelyek hangulatvilága szintén magával ragadó és az 50-60 évvel ezelőtti állapotokat idézi egy ”kis” modernizálással kiegészítve, mert az kétségtelen, hogy mindegyikük tökéletesen felszerelt és megfelel a kor követelményeinek, tiszta és utánozhatatlan. Még a Dag and Rednél (ötödosztály) tett látogatásom után is ezt kell vallanom. Bár a gárda alacsony szinten szerepel, ennek ellenére az egész miliő minimum MB1-es szintű, sőt példaként felhozhatnám a harmadik ligás Leyton Orientet is, amelynek klubháza és főépülete világszínvonalú.

A végszóhoz közelítve megemlíteném, hogy volt szerencsém megtekinteni egy Chelsea-Shaktar BL-meccset is a helyszínen, amelynek élményeit soha nem fogom elfeledni. A Chelsea-shop, a lelátó, maga az egész körítés felfoghatatlan, főleg magyar fejjel, de az angolok hozzá vannak ehhez szokva, ebben nőttek fel, tulajdonképpen ők teremtették. Bár nagy szívfájdalmam, de túrám során a nagy távolság miatt ki kellett hagynom Wimbledont és Brentfordot, de legutolsó helyszínként a szentélyt természetesen beiktattam. A Wembley még az újjáépítés után is csodálatos, bár a misztikus tornyok már hiányoznak, ám az elmúlt több mint 100 év nagy csatáinak szelleme még mindig átjárja levegőjét.

Folytathatnám még a sort újabb és újabb történetekkel, hiszen még jó pár lenne belőlük a tarsolyomban, de beszéljenek helyettem inkább a fotók, amelyeket olykor lopva készítettem, mert a képek jóval többet mondanak, gyakorlatilag mindent elárulnak. Dolgozni mentem Londonba, de biztosan mondhatom, ha nem lennék megszállottja a focinak, akkor nem tudtam volna 10 hónapig ott maradni. Legtöbbször csak az előre megvásárolt meccsjegyek illetve a felfedezőutak adták kitartásom legjavát és persze a szobám ablakán hétvégente beszűrődő ezerfejű hangorkánja...

„I’m forever blowing bubbles,

Pretty bubbles in the air…”