2017. március 13. írta: A FutballKutató

A paradicsom magyar hódítói

A kolumbiai futball története egyik legszebb időszakát éli. A világranglistán top tízes nemzeti csapatuk a legutóbbi világbajnokságon eddigi legjobb szereplését produkálta a negyeddöntő elérésével, legnagyobb sztárjaik európai élcsapatokban játszanak. A kolumbiai Primera A kontinense harmadik legerősebb bajnoksága, zászlóshajójuk az Atlético Nacional, amely az elmúlt évben megnyerte a Copa Libertadorest, majd a Copa Sudamericanában is döntőig jutott, ahol a tragikus sorsú Chapecoense lett volna az ellenfelük. Természetesen a világ ezen részén is vannak olyan egyesületek, amelyeknek más sors jutott és a fejlődő közeg ellenére hanyatlásra ítéltettek. Így van ezzel az Unión Magdalena gárdája is, melynek neve nekünk magyaroknak nem sokat mond, pedig történetük szorosan összefonódik a magyar futball egy elfeledett és sokáig tabuként kezelt fejezetével.

Az Unión Magdalena otthona a Karib-tenger partján fekvő Santa Marta városa. Magdalenának hívják a megyét, illetve az ország legnagyobb folyóját, amely a megye határán ömlik a tengerbe. A paradicsomi környezetben elterülő 450 ezres lakosságú északi kikötőváros Kolumbia első spanyolok által alapított települése. Itt vesztette életét Dél-Amerika történelmének egyik legmeghatározóbb alakja, Simón Bolívar, a felszabadító, akiről elneveztek a kontinensen országot, megyéket, városokat, hegycsúcsokat, pénznemet, futballklubot és tulajdonképpen a Copa Libertadorest is.

Az Unión Magdalena elődjét 1951-ben alapították és Deportivo Samarios névre hallgatott (a samario Santa Marta környéki embert jelent). Hihetetlen, de történetük kezdetén tíz magyar játékosuk és magyar vezetőedzőjük volt. Ahhoz, hogy ezt megértsük vissza kell térünk a néhány évvel azelőtti Európába. A második világháború utáni években régiónkból annyi futballista szökött külföldre a kommunista hatalomátvétel elől, hogy 1949-ben saját egyesületet alapítottak a római Cinecittá filmgyárban kialakított menekülttáborban. Ez volt a Hungária FbC, vagy ahogy az olasz sajtó nevezte I.R.O. (International Refugee Organization), amely nem csak magyarokat vett a szárnyai alá. Mivel a disszidenseket a magyar szövetség örökre, majd közbenjárásukkal a FIFA két évre eltiltotta, így nem volt más lehetőségük, barátságos találkozókat szerveztek. Kezdetben itáliai csapatokkal mérkőztek, majd külföldi meghívásoknak eleget téve turnéztak. A rövid életű klub leghíresebb tagjai Kubala László és a vb-ezüstérmes Zsengellér Gyula voltak, utóbbi az utolsó labdarúgónk, aki még az MLSZ engedélyével szerződhetett külföldre. 1950 nyarán a Hungária spanyolországi túráján a spanyol válogatottat is legyőzte (2-1), a Real Madridtól 4-2-es vereséget szenvedett, de Kubala két gólt rúgott a blancóknak, amivel felkeltette többek között az FC Barcelona érdeklődését.

Decemberben Kolumbiában vettek részt egy újabb túrán (már Kubala nélkül). A dél-amerikai ország futballja ekkor a FIFA-n kívül működött és a Dimayor (División Mayor del Fútbol Profesional Colombiano) néven futó ligában olyan világklasszisok futballoztak, mint Alfredo Di Stéfano. Ekkoriban találóan "El Dorado" néven emlegették a bizonytalan forrásokból dúsgazdaggá tett kolumbiai első vonalat, melynek legsikeresebb egyesülete a beszédes nevű Millonarios volt. A Hungária öt bemutatómérkőzést játszott és egy döntetlen volt a legjobb eredményük, ennek ellenére mindegyik futballista szerződést kapott valamelyik helyi egyesülettől. A Hungária FbC azon nyomban megszűnt és sosem tért vissza az öreg kontinensre.

Két lelkes samario városvezető is a Hungária játékosai köré kívánta felépíteni újonnan alakuló és a ligához csatlakozni kívánó egyesületét. A legnagyobb kontingens, tizenkét futballista, köztük öt honfitársunk igazolt Santa Martába. Név szerint Füzesi László, Marik György, Samu József, Török Sándor és Zsengellér Gyula. Rajtuk kívül további hét magyar maradt Kolumbiában, egy másik ötfős csoport éppen a Samarios/Magdalena későbbi legnagyobb riválisához, a Sporting de Barranquillához (ma Atlético Junior) szerződött. A Samarios vezetőedzői teendőivel szintén Zsengellér Gyulát bízták meg, aki itt fejezte be aktív pályafutását játékos-edzőként, 37 évesen, 35 meccsen 23 gólt szerezve. Az 1951-es idényt végül a 18 csapatos Dimayor 14. helyén zártak 10 győzelemmel, 7 döntetlennel és 17 vereséggel. Az Universidad de Bogotá ellen aratott 12-1-es győzelmük a mai napig rekord Kolumbiában, Zsengellér egymaga hatot vágott ezen a találkozón. 1952-ben a magyarok egy része távozott, ám a helyükre újabbak érkeztek, Dankó Imre, Hrotkó János, Lami Kálmán, Magyar László és Rákóczi Gábor személyében. Második szezonjukban a 11. helyen végeztek az akkor 15 csapatos mezőnyben.

1953-ban Kolumbiában is politikai fordulat történt és egy évvel később az El Dorado korszaka is lezárult, miután az ország labdarúgása visszakerült a FIFA égisze alá. A magyarok kétéves eltiltásuk lejárta után, más légiósok a forrásait elveszítő liga megszűnésével egyidejűleg hagyták el az országot. Az új irányelveknek megfelelően alakultak át az egyesületek, a Deportivo Samarios Unión Magdalena néven szerveződött újjá. Santa Marta városa helyett a megye lett a tulajdonos, ennek megfelelően váltottak a kék-fehér színekről (a város színei) a kék-pirosra (a megye színei). A csapat beceneve (az azonos színösszeállítású argentin San Lorenzo után szabadon) "El Ciclón", vagy "El Ciclón Bananero", jelmondatuk "Sopla Ciclón!" (Tombolj ciklon!).

Egyetlen bajnoki címük van, azt is nagy meglepetésre szerezték, az első Apertura-Clausura (nyitó- és zárószakasz) rendszerben megrendezett szezon Apertura szakaszát nyerték meg 1968-ban. 1989-ben kupadöntőt játszottak, valamint közel álltak egy újabb bajnoki elsőséghez, csakhogy a szezont lefújták, miután egy partjelzőt meggyilkoltak Medellínben. (Tizennyolc golyót kapott egy UZI-ból, mert rosszul lengetett - Pablo Escobar kartellének városában ilyen világ volt). Santa Marta több legendát is adott már a kolumbiai labdarúgásnak, a város szülötte és a Magdalena neveltje a hajkoronában és válogatottságok számában rekorder Carlos Valderrama, "El Pibe" (A kölyök), akinek hat és fél méter magas, nyolc tonnás bronzszobrot emeltek a stadion főbejárata előtt. A város második leghíresebb szülötte Radamel Falcao, akinek az édesapja játszott az Uniónban.

A szintén 1951-ben épült és 1998-ban kibővített Estadio Eduardo Santos 23 ezer férőhelyes létesítmény, melyben a hangulatért a hazaiak "barra bravája" (ultracsoportja) a Garra Samaria Norte felelős. Mindez azonban már a múlté. 2005-ben a Primera A második (Clausura) felvonásában győzelem nélkül estek ki és sorsuk azóta csak rosszabbra fordult. 2012-ben gyilkosságért letartóztatták a klub elnökét, 2013-ban pedig bezárták az életveszélyessé vált Eduardo Santost. Ezt követően városról városra jártak, aminek következtében szurkolótáboruk is lemorzsolódott. Jelenleg az otthonuktól 230 km-re lévő Maganguéban rendezik a hazai találkozóikat a Primera B-ben.

2017 fontos mérföldkő lehet a hányattatott sorsú Magdalena számára, ugyanis ez év novemberében Santa Marta rendezi a 18. Bolivári Játékokat, ekkorra kell elkészülnie a város határában épülő stadionnak, amely az Unión új otthona lesz. A sokat látott régi stadion, melyben egykor a "Julio" Zsengellér vezette "Magyares" szerettette meg a futballt a helyi közönséggel hamarosan eltűnik a föld színéről.