Manapság számos futballmérkőzés elmaradhatatlan szurkolói kelléke az ázsiai államot erkölcsileg támogató megnyilvánulás, sőt bizonyos esetekben talán már ”divatról” is beszélhetünk. A fenti idézet forrása azonban egyenesen Chiléből származik, ahol már csak a szó feltételezése is sértő lehet az ottani emberek számára, ugyanis az arab világon kívül a dél-amerikai országban él a legnagyobb palesztin diaszpóra – 450-500 ezer fő. Azonban ami még izgalmasabbá teszi jelenlétüket a kontinensen, a bevándorlók egy klubot is létrehoztak CD Palestino néven, amely már évtizedek óta a chilei labdarúgás egyik zászlóshajója.

Ezúttal Santiagóba látogattam, ahonnan egy kis ”latin-palesztin” életérzést próbálok becsempészni olvasóim képzeletvilágába.

Bejegyzésem apropóját több aktualitás is adja: egyrészt a sajnálatos izraeli-palesztin háború, amire komolysága ellenére nem is pazarolnék több szót, másrészt pedig a ”Tino” születésnapja, amelynek 94. évfordulóját augusztus 20-án ünnepelte a klub. Leginkább azonban mégis egy olyan történés adott ihletet jegyzetem elkészítéséhez, amely nem csak nemzeti, de nemzetközi szinten is kivágta a biztosítékot, elsősorban Palesztina-ellenes körökben.

A CD Palestino mindig is a chilei futball egyik mostohagyerekének számított. Nem tekinthető sikeres klubnak még hazai szinten sem, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az 1950-es és ’70-es években begyűjtött mindösszesen 2-2 bajnoki illetve kupaelsőség. Egyben ez az időszak jelenti az aranykorszakot is, amelynek idején a klub a hosszú veretlenségi szériák mellett, több kiváló játékost is szolgáltatott a chilei futball számára. A 21. században azonban már a kiesés szele is meglegyintette az ”arabokat”, viszont ha nehezen is, de sikerrel átvészelték a modern kor akadályait.

A legutóbbi szezonban azonban újra rászolgáltak a kitüntetett figyelemre, ugyanis első számú mezükön pár mérkőzés erejéig nem titkolván az 1947 előtti Palesztinát ábrázoló motívumot viseltek. Olyannyira nem volt ez burkolt megjelenítése az országhatár akkori formájának, hogy minden, 1-es számmal ellátott mezen, maga a szám helyett az akkori ország ábrája volt felfedezhető. Persze szépen ki is használták az adandó lehetőségeket, így természetesen kiosztásra került – általában a kezdőcsapatban szereplő játékosoknak – 10-től 19-ig minden egyes számozás. Az új szerelést tavaly decemberben leplezték le, de nem sokáig élvezhették különleges kivitelezését, mivel érthető módon hamar szemet szúrt az ellenfelek táborának. Számos helyi zsidó szervezet is tiltakozott a Palestino efféle megnyilvánulása ellen és követelték a számok módosítását arra hivatkozván, hogy a sportban nincs helye semmilyen politikai, vallási, vagy etnikai megnyilvánulásnak. Az ellenlábasok legfőbb szóvivője, a szintén első osztályú Nublense zsidó származású tulajdonosa, Patrick Kiblisky például teljes mértékben elfogadhatatlan tartja, hogy a politikát és a vallást ily módon bevonják a futballba.

A feszült helyzet miatt a helyi labdarúgó-szövetség sem húzhatta tovább az ügy napirendre tűzését, így az érveket-ellenérveket összevetve és a külső nyomásnak is eleget téve azt a döntést hozták, hogy – 1300 dolláros pénzbüntetés mellett – a mez számozásának ezen formáját a jövőben már nem engedélyezi. Viszont még mielőtt az ellentábor végleg elkönyvelhette volna a mezmizéria pozitív kicsengését, a ”Tino” ötletgazdái egy újabb dizájnnal jelentkeztek, mégpedig ugyanannak az ábrának a megjelenítésével, azonban már nem a mez hátulján, hanem az elején, egyfajta mintaként a mellkasi részen elhelyezve, illetve főszponzorként a Bank of Palestine-t feltüntetve (!).

Sokak szerint ez csak figyelemfelkeltés a klub részéről és csak arra szolgál, hogy financiális előnyt kovácsoljon a nem éppen kedvező anyagi helyzetben lévő palesztin eredetű együttes részére. Az eddig eladott több, mint 7000 darab mez talán ezt bizonyíthatja.

A klub hazai meccsein azonban elég bizarr látvány fogadja a kilátogató idegen szurkolókat, hiszen az embernek olyan érzése támad, mintha nem is egy átlagos bajnokin ülne az Estadio Municipal de La Cisterna lelátóin, hanem egy palesztin válogatott mérkőzésen. Nem csak a viselt mezek, de a kiakasztott zászlók, drapériák, molinók, vagy éppen a kántált énekek még tovább erősítik e hatást. A jellemzően baloldali dél-amerikai szurkolói kultúra egyébként sem változott évtizedek óta, nincs olyan erő, amely komoly korlátok közé szorítaná a szurkolás eme látványos formáját és talán még egyedül a glóbuszon itt maradtak meg leginkább azok az ősi eszközök, amelyekkel még élvezhetőbbé tehetik a csapatok buzdítását.

A játékosok természetesen egyetértenek a klub filozófiájával és teljes mértékben elfogadták annak gyökereit. A csapatkapitány és egyben a gárda első számú kapusa, Filipe Nunez időnként Betlehemben tölti szabadidejét, ahol meglátogatja az ott lakó embereket, megajándékozza a gyerekeket. Megfogalmazása szerint „…mindenkinek tudnia kell együtt élnie a másikkal…”

Ahogy azt sok más esetben is láthattuk, a geopolitika nagy hatással van a sportra. Az izraeli-palesztin konfliktus nem új keletű és ahogy azt dolgozatom témája is mutatja, a chilei palesztinok kezdetektől fogva kiálltak otthoni testvéreik mellett.

Azonban a háború folytatódik, viszont nem csak a csatamezőn, de a futballpályán is, ám a Nunez által megfogalmazott remény továbbra is él és egyszer talán be is igazolódik...

Forrás: smpalestine.com, sportslashlife.com, flti-ci.org, theclinic.cl

Ha kuriózumnak számító foci-témákra vagy kíváncsi, akkor látogass meg a Facebookon is: https://www.facebook.com/futballkutato