Eleget téve FutballKutató barátom szíves kérésének ragadtam billentyűzetet, hogy kicsit szélesebb betekintést biztosítsak a mennyei megyei néven elhíresült falusi labdarúgás életébe. Nyilván megannyi hasonló sorstársam átélte ezeket a csodálatos pillanatokat, de ahány csapat, annyi féle. Nézzük, milyen volt az élet a kétezres évek elején.
Falusi labdarúgás. Tény, hogy ennek a sportágnak van a legtöbb szakértője, ezért elképzelhetetlen, hogy egyetlen mérkőzésen ne lenne legalább egy néző, aki ismert valakit, akinek barátja látta már felvételről az Aranycsapatot. A szerencsésebbek talán még Puskás Öcsire is emlékeznek, akivel együtt rúgták a bőrt.
Teljesen mindegy, hogy rangadóról beszélünk, vagy egy snassz ellenfélről a forgatókönyv mindig ugyanaz. Némi zsíros étel elfogyasztását követően irány a pálya. (Itt meg kell jegyezni, ha nem vagy részeg és nem hajtod a rókát a pálya szélén, játékra alkalmas vagy)
Az öltözőbe belépve a taktikai megfejtő már kész tervekkel várja növendékeit. Fontos kiemelni, hogy az ifi csapatban játszani sokkal bonyolultabb volt. Alkalmazkodni kellett a felnőttekhez, nem egyszer sorshúzással dőlt el, hogy aznap ki koptassa a kispadot a nagyok mérkőzésén. Aztán ott a játékos hiány kérdése is... Megesett, hogy az öltözőbe lépve kezembe nyomtak egy igazolást és volt 10 percem megjegyezni az adataimat. Ha idegenben játszott a csapat, akkor talán volt 20 perc is a magolásra. Persze mindig jól vizsgáztam: név, születési év, anyja neve... Ha álmodból felkeltenek is tudnod kell. Akkor is, ha másé...
A mezosztásnál aztán kiderültek a titkok: ki a Jani a keretben, aki elsőként választhat számot. Aztán ott a sípcsontvédő kérdése is. Akinek volt, játszott, akinek nem, az meg elvette a cserejátékosokét. Persze megesett, hogy az igazolások tárolására kialakított műanyag tasakok lettek befogva. Senki nem állítja, hogy a csonthegedűt nem éreztük meg benne, de mint tudjuk: kis pénz, kis foci...
Az öltözőben történő folyamatok alatt a falu egyetlen hadra fogható öregje szinte precíz meszes vonalat kanyarintott a pálya szélére és persze a megfelelő helyekre. (Értsd: olyan görbe, hogy szavakkal elmondani sem lehet) Ha pedig a mise, vagy az akciós kisfröccs miatt nem volt pályagondnok, akkor a legszerencsésebb játékos kiváltsága volt a meszes zsák és a csíkozógép birtokba vétele. "Menj anyádba, ma Te jössz!" - szól a kedves felkérés, természetesen annak a játékosnak, aki egyetlen szezonban annyi percet tölt a pályán, ahányszor becserélték.
Ha a spori mindent rendben talál és a 32 éves "túlkorost" benyelte 19-nek, illetve a fű nagyságát is megfelelőnek ítélte, akkor mehet a derbi.
Nagyjából negyed óra alatt fel lehetett mérni az ellenfél erejét. A jobb képességű gyerekek (nem, nem a gazdag család által "befizetett" spílerekről beszélek) ekkor eldöntötték, hogy milyen taktikát vetnek be a győzelem érdekében. A repertoár mindenhol ugyanaz: 1, előrebasszuk, és elől majd bebessza valaki. 2, kiválasztunk egy zsugást, aki végig CéeRhetes-ezi a pályát, majd mesterségesen leválasztjuk róla a labdát és nyertünk is.
Persze előfordul, hogy megakad a gépezet, de ilyen esetekre tartják a partvonal mellett posztoló Mr Murinnyó Károlyt, aki privátban ételkihordó, kidobó a helyi késdobálóban, vagy a városból érkezett és olyan civil munkája van, amit leírni is tilos, nem hogy kimondani. Szóval az edző bá ilyenkor értékes bekiabálásokkal próbál segíteni csapatán. Mint pl: "Most mijafaszomért rúgtad el azt a szart" illetve az egyik kedvencem "szólj annak a gyereknek és csináljátok azt, amit edzésen megbeszéltünk". Szomorú, de azon a héten épp nem jártam tréningen, pont úgy, ahogy a mester és a csapattárs sem. Mi így tanultuk meg a marketing alapjait.
A tudatos játék híveként mindig képben kellett lenni, akkor is, ha másnapos voltál. Mindig kellett egy ok, ha hosszan szöktettél valakit, elnéztél egy beadást, vagy ordító ziccerben hibáztál. Nem múlt el találkozó anélkül, hogy ne mutogattunk volna mérgesen a gyepre, amin megpattant a labda. A sporira, aki mindig köcsög volt, tök mindegy hogy vezette a találkozót. A labdára, mert állandóan pattogott és számunkra mindig előnytelenül. No és a csapattársat, hogy szarul játszott (Apropó: szidni csak azt a játékostársat szabad, aki rangsorban alattad volt - ezért ügyelni kellett rá, hogy ne Te legyél legalul)
Persze a gólzáporos siker, vagy épp a ciki eredmények ellenére mindig van a pálya szélén egy 50+-os öregapó, aki némán ingatja a fejét, tehetsz bármit a pályán. Ha pedig alkoholos befolyásoltság is van, akkor torkaszakadtából üvölt... A teljesség igénye nélkül, íme néhány mondat, amivel operálhat a 90 perc alatt.
"Lűjjé, lűjjé mááá... há hova lűtted."
"Bíró elvtárs ez piros vótt, mijazhogysááárgaaa"
"Kurva gyengék vagytok gyerekek, bezzeg 958-ban, amikor a Vörös lobogó SE színeiben játszottunk a Sarlósok ellen..."
Ha az égiek is megsegítettek bennünket és a másnaposságot elűzte a vasárnapi leves, akkor illet a sikert megünnepelni. Természetesen megfelelő hőmérsékletű serital elfogyasztásának formájában, mert ha nem tetted "buzi vagy" és a jövő héten Te veszel egy tálcával...
Hát ilyen volt 2003 környékén egy falusi mérkőzés. Színvonalban vertük az első osztályú bajnokságot és bizonyára a kocsmában eltöltött alapozásban, illetve a 90 perc utáni "gyógykezelésben" is vertük Messiéket.
Való igaz, hogy a magyar foci nem nevezhető világszínvonalúnak, de csak azért, mert nem az általunk megélt mennyeiken edződtek ezek a focisták. Rózsaszín szemüvegen bámulva révedek a múlt felé, miközben titkon reménykedek, hogy egyszer kimehetek még a pályára, és Én is elrikkantom magam: Lődd már el, hülyegyerek!
Szerző: Pungor Csaba, szerkesztő-újságíró (friss.hu)
Fotó: Przemek Niciejewski
Ha még több kuriózumnak számító foci-témára vagy kíváncsi, akkor látogass meg a Facebookon is: https://www.facebook.com/futballkutato
E-mail: futballkutato2010@gmail.com
